|
|
|
Pozsgai Zsolt
Győrfi András képeihez
|
Testté vált tömeg A tömeg testetlen.
Testté a példa teszi. Gondoljuk el, forradalmak támadtak, verettek
le, vagy képtelenültek dicsőségbe - és rendszerint volt egy
test, volt valaki, akiben ez a jégkedvű sóhaj egyesült. Volt
negyvennyolcunk, volt Petőfink, volt Dózsánk, és még megannyi
ember - forradalmakként egy-egy. Az olyan forradalom, ami nem
talált testet, amely forradalmi tömeg nem csomósodott össze
egyetlen ideg-hús-csont masszában, az a forradalom kétes, szomorú.
Mint a mi ötvenhatunk. Legalább egy testet találtunk volna akkor,
mennyivel tisztább lenne a kép!
De nem volt.
|
De nem csak a történelem. Sőt, nem csak az igazán: a művészet
is testet teremt. Vannak korszakok, felgyülemlik a tömeg ami
ebben az esetben az alkotással nem, csak a befogadással élő,
azt kívánó tömeg - és ez a tömeg újra mikrolizálódik egy testben,
a tehetséges művész testében. Ezért is tudja ritkán magáról
az ilyen művész, mit ér valójában, hiszen nem ő építette fel
magát, az idő - tömeg gyűlt benne össze, gyújtotta föl, égeti
össze az arcát, boldog tűz ez, hinta-tűz, láthatatlan forró
lángolás, értetlenség, boldog létezés. Megismerni ezt a testet,
akkor is, ha több, az emberi egyedfejlődést hétköznapian végigélt
művész- önjelölt állítja is magáról, hogy ő a korkifejező, a
kilométerkő, a kiválasztott.
Megismerni akkor is az igazit, ehhez különös érzéket adott mindenkinek
Valaki - hát hogyne ismernénk meg, amikor saját húsunk-idegünk-csontunk
egy-egy darabjára ismerünk rá! Hogyne éreznénk meg, amikor belőlünk
táplálkozik, amikor mi raktuk össze. |
Győrfi András ilyen művész.
Ott vagyunk benne. Ő pedig nehezen viseli el, hogy benne vagyunk,
zavarja, feszegeti, kihányja, kihány minket magából, ehhez módszert
választ, fest, de zenélhetne, írhatna is.
Közben pedig ürügyeket keres, más, hasonló testté vált tömegeket
hív elő, most például El Grecot, még törékeny a kiválasztás,
még mester kezét fogja, véli fogni, hiszen ha jól megnézzük,
a levegőt markolássza, vagy valami foszló, rég csenddé foszlott
húst, kezet.
Adott kor, adott tömeg, adott test. Nyugodtabb korokban a nyugodtabb
tömeg nyugodtabb testté vált - nyugtalan, öngyilkos korokban,
mint ez a mostani is, a figurák megnyúlnak, szakállt növesztenek,
késő délutáni fényben égnek és élnek, nem néznek ránk, legfeljebb
egy-egy szem a felhőkből, a napból, de az is csak fintor, valahová
elnéznek, valamit várnak, valahová várnak.
Gnómok, stilizáltak, színeik talán szomorúak lehetnének - ha
nem lenne ott, nem bujkálna a rétegek alatt az irónia, a gúny,
a röhej, a bölcs mosolya, tehetetlen nevetése, ahogy szemléli
ezt az egészet.
Győrfi András szereti mondani, hogy szerinte a képeinek fel
kell zaklatniuk a nézelődőt, visszazaklatni a tömeget. Mert
nem tudja még, hogy nem övé a szándék, nem ő fogja a szerszámot,
testté vált ő a tömegben. Képei zaklatottak, és zaklatók, de
nem úgy, ahogy azt ő képzeli. Nem is az ő dolga ilyenekkel törődni.
Képei annyira felkavaróak, amennyire megnyugtatóak. Mint minden
bölcselet. Minden igazi művészet bölcselet. A bölcsesség pedig
furcsa dolog: ha bölcs leszel, ha elindulsz azon az úton, minden
feltárt örök törvény, vagy örök bölcsesség felismerése felkavar,
extázist okoz - de ugyanakkor mélységes nyugalmat is ad. Hiszen
rájöttél valamire az örökből, beleharaptál az időbe, ésaz
időnek szádban jó íze van".
Összeállt hát a tömeg, testté vált, és ez a mikrokozmosz megteremtette
a bölcsességet. Bölcsessége nem a tömegnek van, a tömeg alkotta
sejtnek és atomnak. A legkisebbnek.
Győrfinek van egy képe, egy halon lovagló keskeny fejő; Don
Quijote, zavart láncos kutyák, félelmetes fények, mintha lemondás,
mintha antierő. Don Quijote kezében zsineg. A zsineg végén luftballon,
talán lila, talán más színű, mindenesetre látszólag semmi keresnivalója
ott.
|
Jól van, gondoltam, nincs még minden veszve. Nincs még vége
semminek. Tömegünk mely összeállt a festőben még tartogat humanizmust
és optimizmust, ha törékenyt is, ha féltenivalót is, ha vékonyat
is, ha csak bezárt, rab levegő is.
De valamit.
Tüskés alakok, tüskés világ. Látszólag erős. Betonfalak több
száz méter magasra. Gátak, félelmetesek. Az autókban ütközésvédő,
kemény. Légzsák. Body-buildingesek, kemények, erősek. Kemény
rendőrök, szirénázó erőszak. Az atom energiája. Micsoda erők,
micsoda keménység. A héj nagyon kemény. De a héjon belül a mag!
Mint a luftballon a sötét és erős létezés képén, ó, az esendő,
ó az könnyen pusztul, könnyen kirepül belőle a nemlét. Kemény
koponyánkon belül a gyenge nemlét- agy.
A luftballon még épségben van a képen. Még lila, vagy bármilyen
színű. Hihetetlenül vigyáznunk kell rá.
Nagyon.
|
|
|
|
|
|
