Mint később kiderült, az általam csodált szenátorházi képek festőjéhez van szerencsém, s akkor még nem tudtam, hogy közelebb kerülünk egymáshoz Győrfi Andrással, akinek én a gyenge műkedvelő, nagy tisztelője lettem. Győrfi fiatal kora ellenére- szerintem- letisztult szemlélettel rendelkező grafikus, festő. Festményeit lehet szeretni és gyűlölni. Egyszerre van jelen képein a borzongás és a derű. Mintha minden képen egy-egy Győrfi reinkarnáció tűnne fel, mintha folyton jelen lenne a zűrzavarban. Első pillanatban van az embernek egy kis Bosch, Dali, utánérzete.

Engem lüktetésre inspirál, mozgásba hoz, hiszen a színek, a téma, a naponta bennünk uralkodó feszültséget, rendetlenséget ábrázolja, nem is törekszik arra, hogy a rohanó napjainkban a nyugalmat szemléltesse. A Káosz, a Sziszifusz, a Bohóc, címet viselő képek, melyek íróasztalomat körbeveszik, nekem pihenést jelentenek. Ez nem ellentmondás, ez a harmónia a képek és az én lelkibékém között. Szerintem mind egy-egy remekmű, teli ötlettel. Pokol és paradicsom együtt, természet feletti csoda a levegőben úszó hajó, a kerekeken guruló ló, ami húz egy autót, vagy a Sziszifuszt ábrázoló kép, amint nem a mitológia szerinti követ, hanem annak egy nehezített változatát, szögekkel kivert követ igyekszik a csúcsra tolni a hátával, miközben a szárnyaskutya mosolyogva figyeli egy faágról. Aki zavart elmére gondol, az téved, előre bocsátom. Győrfi normális, csak nem úgy gondolkozik, mint mi, a tucatemberek. A jó polgárok, a hétköznapok talpasai.
A "Szeptember 11." c. képe a Győrfis világ egy új arcát mutatja be. Megmaradnak a színek, de a távolról egy pokol kiégett maradványai érzékelhetőek. De ha közelebb megyünk a képhez, még hátborzongatóbb érzésünk támad. A két dögmadár, a csontvázak, a halottak a menybe szállnak, összemosódik a föld az ég, a szemünk előtt megelevenedik a pokol, és az értelem véget ér. Ahol minden erőfeszítés fölösleges, ahol a szépen kozmetikázott Újvilág semmit sem ér, ahol mindent újra, elölről kell kezdeni. Ez a kép arra is figyelmeztet, hogy egy háború semmit nem old meg, csak a figyelmet a sebekre irányítja. Bennem kérdéseket is megfogalmaz: van-e joga bárkinek halált osztogatni? Rombolni? A másik életét elvenni?
Naponta látom a képeket, talán másokat idegesít a feldúlt világ, a képhez képzelhető felforgató valóság, a színek pokoli orgiája.

Győrfi azonban nem tájképfestő, neki megbocsátható az egyéni látásmód. Szerencsémre, Ő nem fotóz a szemével, hanem önálló kifejezésekkel hat rám.
Nála az agyában megjelenő chippek olyat alkotnak, melyre én vevő vagyok.
Képei elgondolkoztatnak ebben az uniformizált, multik által elfoglalt világban.