Győrfi Andrást legutóbb beengedtem egy darabom előadására, és azóta szórakozik velem. Színház az egész Győrfi, mondhatnánk, hiszen András nem a nézőtéren ült. Beficakolta magát a színpadi kijáróban egy sarokba, szinte eltűnt, szinte önmaga festménye volt a sarokban, és amikor megkérdeztem, mit művel itt, azt mondta, figyeli a színpadról kilépő színészek arcát. Aztán elküldte meghívóját, amit talán mindannyian láttunk, ahol két alak, feltehetően egy férfi és egy nő figyelik a Színházat - nem a színpadot, magát a lényeget. Ahogy Győrfi a sarokban, és miután a színészek a sötétben keresztülbucskáztak a hosszú lábán, az őszinteséget figyelte. Tettenérhető-e a színpadi igazság a kilépők arcán. Ez már nem az ösztönös festő, nem az ösztönös művész, a tudatos megfigyelő, a másokkal és önmagával kritikus ember. Az ösztönből élő fiatal rajongó egy ilyen helyzetben a csodálattól megvakul, és a színpadról kilépő valamennyi színészbe belelkesedi a hitét. Győrfi azonban ott, a sarokban, önmaga freskójaként már különbséget tesz, már látja, ki az, aki bent a színpadon (vagy ha akarom bárhol bent) hazudik, amikor elénk áll, kijövet nagyot nevet, kacsint, vagy ki az, aki a színpadi lélegzettel jön ki, aki nem tud szabadulni a benti szenvedély alól olyan könynyen, hiszen igaznak gondolta bent a festett napot.

Hiszen a meghívón is ezt látjuk: első látásra olyan, mintha a két alak, a nagytermékenységű, vékony derekú nő, és az érdeklődő, háttal mosolygó szakállas férfi a felkelő napot bámulná valahol a világ végén. Aztán téved szemünk a keretre, bizony vászon az, amin a nap festett grimaszt vág, bizony toldott-foldott színpad az. Mit néz akkor ez a két alak? És mi lehet a vászon mögött? Vagy mindegy? Lehetünk így boldogok, festett nappal az életünk színpadán? Egyáltalán, hol a fent és a lent? Győrfi szórakozik velünk, hiszen a képről nem egyértelmű: mi nézzük a színpadon a felkelő napot, vagy mi vagyunk a színpadon, és a nap röhög rajtunk, festett szép szemeivel? És ha ő, a nap van fönt, vajon hogy megy ki a színről, nevet-e még rajtunk a takarásban, miközben látszólag bíborba öltözteti mosolyát, vagy egyszerűen feltűnik a föld másik felén, és ugyanúgy nevet mindenkin, ahogy rajtunk? És mi? Ha mi vagyunk a színpadon, hogy megyünk ki? Hazudtuk-e ezt a nyugalmat, ezt a szerelmet egymás iránt odabenn? Ha innen, a kiállító teremből kimegyünk, ahol művelten mosolygunk egymásra, ki torkának esünk az első sarkon?

Itália olaj rétegelt lemez 60x60 2002
(mintha Verona elevenedne meg a képen, mindenki a szereplőre vár)

Én hiszem, ha innen kimegyek, Győrfi ott leskelődik a sarkon, és figyeli a színészt, akinek egyébként nem kötelessége a takarásban is a szerep hatása alatt lenni. A közepes színésznek és embernek nem kötelessége. A tehetséges művésznek igen. Hiszen életformája, mindene az, amit mutat a színpadon, vagy a kiállításon, a képein.