Írások/Text

Megnyitóbeszéd -MOHA, 2013. december 5.

Egy megtalált lovagregényben poroszkálni

Vannak olyan szigorú elvű emberek, akik szerint születésnapot ünnepelni nem is kellene, mert – egy régi japán költőt idézve -, hogy e földre megszülettem, a véletlennek furcsa balesetje, inkább egy képre pingált volna engem, Ontomarónak mesteri ecsetje. (Köszönet Kosztolányi fordításáért.)
De a büszke aszkéta gondolat mellett, lássuk be, mégis jólesik egyfajta Micimackóként bóklászni, hedonista gyerekként – jöjjön csak a sok-sok ajándék, kényeztetés, mesevilág, ne kelljen korán aludni menni, tartson a zsúr örökké, vagy még egy kicsit tovább.
De lehet ezt? Megszökni a felnőttvilágból, a ráció diktatúrájából, ahol rendesen kell viselkedni, beilleszkedni a fegyelmezett tömeg masszájába és még jó képet is vágni hozzá?
Nézem Győrfi András festett világát, és elhiszem, hogy meg lehet szökni.
A búsképű lovag, Don Quijote de la Mancha vidám alteregója ő. Megtalált – vagy pontosabban, soha nem is vesztett el – egy olyan világot, aminek regényes, lüktetően színes tájain ott poroszkálhatunk egy sokkal élhetőbb életben, mint ami amúgy tukmálódik ránk borongósan, vészjóslóan, hidegen.
Nem csalás, nem ámítás, nem szépítés. A szívem azt súgja, ez az igazi valóság, amit Győrfi András megidéz, bravúrosan könnyed és precíz ecsetvonásaival. Ha lett volna gyerekkoromban ilyen mesekönyvem, akkor beköltözöm, oda rejtőzöm a mostoha, komisz, cudar valóság elől, ami bitorolja ennek az izgalmas, nyugtalanítóan szép álomnak a szcénáit.
Bárhová téved tekintetem, mindenütt egyszerre ismerős, és soha nem látott tájakra jutok. Olyan érzékletes ez a láttatás, hogy nemcsak színeit, formáit, alakjait, perspektíváit konstatálom, de hallom a lovak patáinak koccanását, a csíkos légballonok surranását, ahogy a tenger felől fújó szél lebbenti őket. Dárda villan, zászló rebben, sós tengervíz íz a szájban, nyereg szaga az orrban, az Escorial felől katalán kórus hangfoszlányai hallatszanak.
Mindez fájóan nem Magyarországon történik, bár Hobóval szólva, magyarul álmodunk, magyarul sírunk.
Jólesik belefeledkezni Győrfi András képeibe, mert szüntelenül arra emlékeztetnek, hogy ez az élet mégis szerethető. Vidámképű lovag ő, akit követve úgy élhetünk át kalandregényeket, hogy nem kell restellnünk fölhorgadó ujjongásunk. Tájleírásai üdítőek, sejtelmes és voltaképp minden szóbeli megfejtésnek talányosan ellenálló színpadképei mulattatnak. Ám a kópés mosoly mögül rendre elődereng valami szomorú bölcsesség. Mint ahogy az igazi, klasszikus bohócok rendre nagy drámai hősök is.
Lineáris cselekményszál helyett egy-egy tabló mutatja, hogy mi történik ebben az évszázadokkal korábbi motívumokkal mutatkozó kalandregény-sorozatban. És ha megengedjük magunknak azt a kényeztető luxust, hogy hagyjuk beleélni ráérősen szemlélődő énünket ezekbe a korhű játékokba, ráocsúdhatunk, hogy a kacér múlttal való flörtünk nagyon is jelenünket szólítja meg.
Cervantes mondatja ikonikus hősével: „Kardunk nem pihen, míg Spanyolhonban elnyomott él!” Tudjuk, értjük, zsigereinkben átéljük a naiv lovagkori „bon mot” igazságát.
Végtelennek hat az út, ami a földi Paradicsom újra megtalálásához vezethet. Ránk fér az a biztatás, amit ezek a képek sugallnak.
Győrfi Andrásnak születésnapja van. Jó gyerekként elhozta a szívének oly kedves festményeit, hogy nézői örüljenek. Nincs nehéz dolga. Ő már megtette, amit tennie kellett, megnyitotta szellemének, művészetének kincstárát.
Mi, akik ünnepeljük, már csak annyit kell, hogy tegyünk, megengedjük magunknak, hogy belefeledkezzünk ebbe az álom és ébrenlét mezsgyéjéről hírt adó pittoreszk világba.

Szerényi Gábor

Picasso
2013. október 21., 19:30

Hosszú út vezet számomra Pablo mester malagai házáig, legalább olyan hosszú, mint amilyen hosszú az ő élete volt. Persze az én utam nem kilométerekben mérhető (abban is), hanem inkább az értetlenségemtől az elfogadáson át a feltétlen rajongásig, ami a néhány nappal ezelőtti malagai szülői ház meglátogatásában csúcsosodott ki. Fiatalabb képzőművészként elfogadtam, de nem értettem..majd talán érettebben belemerültem és úsztam vele, míg így 50 felé a rajongás és csodálat mindent elárasztó kábulata övez.
Szüleim feltétlen odadással hurcolászták haza albumait és brossúráit, amiket kissé fanyalogva nézegettem gyerekfejjel, aztán persze a rajzokat elnézve elkápráztatott a könnyedtsége és virtuózitása. A festményeivel , legalábbis az általa is
„hülyéskedésnek” nevezett piktúrával nehezen barátkoztam…aztán a pesti 93-as kiállítás bámulatba ejtett…azok az óriási vásznak, gyönyörű antik keretekben, a merészség és tudás, na meg persze a velejáró és elengedhetetlen marketing, mind mind bekebelezett. Elgondolkodtam, hogy ha ez nem lenne, szeretnék-e Picasso-t az emberek…vagy csupán ez a gépezet szippantja be többségünket, ez a tömény agyi hadjárat vizuális értelmünkre, ami nem tűr szinte ellenvetést, ez az egy miatt hömpölyögnek-e tömegek a kiállításain? Nos ezt nem tudom és szerintem sosem fogjuk megtudni. Nem is gondolnám ezt célnak, csupán tanulságnak, azt ami vele történt egy évszázadon át. A mi kis középeurópai lehetőségeink, pláne manapság , köszönő viszonyban sincsenek a múlt század lehetőségeivel…persze nekünk van internetünk, ami egy hatalmas csapda (világhírű vagyok, csak a világ nem tud róla..vagy mégis?) elhisszük ugyanis, hogy tudnak rólunk csak azt felejtjük el,hogy a keletkező információ naponta meghaladja az Őskortól 1970-ig keletkezetteket és ebben az áradatban alig van számunkra hely. Pablo viszont örök és talán megismételhetetlen…de ki is tudná ezt megismételni, ki az az öntelt alak, aki hozzá mérné magát?
Malagában jártam a napokban, Festészet Napját ünnepeltünk, el is látogattam a spanyol géniusz szülői házához. A város szemlátomást büszke fiára, talán ez a büszkeség nem oly régikeletű, mint gondolnánk, de talán minden itt kezdődik. A magam részéről sosem vártam, taláncsak reméltem, hogy egyszer K.-ban, a kisvárosban tudomást vesznek rólam és nemcsak a barátok és régi iskolatársak, hanem azok is akik szervezik a közízlést,nem is beszélve a pénz és marketing, valamint a média helyi urairól. De nem, ennek még nem jött el az ideje..talán sosem fog eljönni. Ha meg igen, nem is lesz benne köszönet.
Addig is maradjon itt egy jellemző anekdota Picasso-ról:
Történt egyszer, hogy egy amerikai gyűjtője, ki már vagy 10 Picasso kép boldog tulajdonosa volt, egy tizenegyedikre is megkérte a mestert, hogy ennyi megvásárolt kép után fessen neki by free. Természetesen, volt a válasz. El is készült a mű, amerikánusunk repesve vitte haza fehőkarcolós hazájába, estélyt is adott a kép tiszteletére,ahol egyik barátja vagy ellensége kiszúrta, hogy hiányzik a kép aláírása..jaj jaj..rohanás vissza Párizsba, kérés a mesterhez, hogy tessen szíves aláírással ellátni e vásznat..Picasso hümmögött, hümmögött majd így szólt..Jah kérem, na az az egymillió dollár…

 

Művésztelep cunami

/egy mai vándorfestő/

Miért pont cunami? Mert csak hömpölyög a sok művésztelep, egyik a másik után és ha nem akarok kimaradni a sok lehetőségből és utazásból, szinte mindegyiket el kell vállalnom. Ez most nem panaszkodás, sem nem dicsekvés, csak tény…minden puszim és elismerésem Anginak, aki viszi itthon a bótot és a háztartást (na meg Szilárd menedzseremnek, aki az üzleti részből veszi ki a maga terheit).

Na de térjünk vissza a telepekre. Kezdtem áprilisban Bad Zwischenahn-ban (aki ezt elsőre kimondja, nyelvészeti Nobelt érdemel). Itt többek között naponta részem volt egy kiadós esküvői lakomában, valamint az angolnaevés szépségeit és árnyoldalait is megtanultam. Nos az angolnaevés nem szép, de legalább ronda és egyszerűen fenséges ízű. Persze a helyi tóban már régen nem fogtak halacskát, ezzel szemben a közeli Lengyelországból szállítják ide a delikvenseket füstölve étkezés céljából. A helyi szervező valamiért úgy gondolta, persze hálisten, hogy ezeket a festőket elkápráztatja némethon minden földi jójával. Valóban sikerült neki, azóta is plusztornákat végzek, hogy a kilóktól megszabaduljak. Bad Zwischenahn nemcsak erről marad emlékezetes, hanem arról a többszáz látogatóról, akik a telep 10 napja alatt szinte lerohantak minket, valahogy úgy, ahogy mi tettük velük kb. 1100 éve. Ez azért némileg békésebb volt, mint annak idején.

A cunami viszont ömlött tovább, néhány nap után újabb német kisváros következett, Mainburg…Kossack kata keramikus barátnőm nagy fába vágta a fejszéjét, művésztelepet rendezett, nagy sikerrel. Korbely Pisti kollegával érkeztem Mainburgba, de nem vele távoztam, mert Pisti autója újfent felmondta a szolgálatot és ott kellett hagyjuk szervízelés céljából. Hiába már a Rover sem a régi, azaz pont az volt a probléma, hogy régi évjárat és az tudjuk, csak a borban jó. De ha már az évjáratnál vagyunk, én is kezdek évileg öregedni ami abban is megnyilvánult, hogy egész télen azzal kérkedtem, hogy nem voltam beteg, nos ez idáig tartott…jól megfáztam a nyári melegnek egyáltalán nem mondható bajor időben…a Barcelona focicsapatának viszont melege volt, de teljesen más okból kifolyólag (0-7)

Alig értem haza Németországból, már harmadnap a cunami továbblökött Marokkó felé. Marrakesh volt a következő célpont, Klotz Miki fotóművész barátom unszolására bevállaltam ezt az újabb utat, persze nem kellett nagyon győzködnie, néhány évvel ezelőtti közös kínai utunk kellő jó emlékkel irányított az újabb utazás felé…Afrika ezen részén még nem jártam. És azt hiszem nem is fogok többet. Nem azért, mintha vendéglátóink nem tettek volna meg mindent azért, hogy jól érezzük magunkat (bár a sátrazást kihagytam volna, de beláttam, hogy kevés a hely a főépületben, na meg fasza gyerek vagyok ugyebár…csak hát a lassan 50 évem már nehezen küzd meg az éjszakai hidegekkel…jól ráfáztam a szó szoros értelmében a sivatagi éjszakázásra pusztaföldön, no meg a Németországban szerzett előző meghülésre. Marokkó azért csak alulról szagolta a komfortfokozatom minimumát…aki járt arra, tudja miről beszélek, persze lehet menni 5 csillagos szállóba, napi 3000 euróért, nekem ez most nem adatott meg, majd talán jövőre:)) A szemétszállítás és egyéb európai nyalánkságot hírből sem ismerő falusiak rettentő kedvesek voltak, persze csak addig, amíg elő nem vettük a kamerákat, mert akkor vagy baksist kértek vagy elzavartak minket…nőket meg szinte egyáltalán nem engedtek megörökíteni..hogy miért? nos ezt a választ nem fogjátok elhinni! A drágalátos Facebook a hibás, nem is vallásuk, ugyanis mikor a férjek meglátták nőiket a világhálón pózolva, üstölést levadászták őket valamint az őket vadászgatókat is kitessékelték falvaikból. Szóval nem könnyű a fotósok élete, ezért is mentem festőnek.

 

Helyzetelek/Papírhold

 

Meg kell magyaráznom, miért ezt a címet adtam írásomnak. A történetben szereplő egyik főhős (a másik mondanom sem kell, hogy én volnék) egy híres színész, akit az idősebbek két-három nagy filmben láthattak a hetvenes években, éspedig a Love Story, Gengszterek sofőrje illetve a címben szereplő Papírhold őrzi meg nekünk alakját, no meg a hölgyek és persze az urak emlékezete, előbbiek epekedve nézték mosolyát, mi utóbbiak pedig próbáltuk utánozni mozgását, félszeg szavait vagy csak úgy filmsztárosan akartunk kinézni, ahogy ő. A filmeket jól ismerők már kitalálták, hogy Ryan O‘Neal –ről van szó, akivel összehozott a jósorsom néhány hónapja, amikor a képeimmel turnéztam Amerikában, pontosabban Kaliforniában. Persze a jósorshoz más is kell, mégpedig régi barátom, Norbert, aki ott él és jó ismerőse az említett sztárnak. Mivel kiállításaimat ott festett képekkel oldom meg, így kézenfekvő volt, hogy a „munkálatokról“ némi fotó és videóanyag készült. Több se kellett Norbinak, ezeket megmutatta Ryan-nek, akinek épp nem volt jobb dolga és meghívott malibui otthonába.

Itt akkor álljunk meg egy pillanatra. Ez az a momentum, amire már kisgyerek koromban álmodtam, hogy én egy híres filmszínész házába belépjek és csak úgy elbeszélgessek vele..sőt még a teraszán egy festmény is készítsek. Mindez megadatott most, nem kis izgalmat keltve amúgy sem izgalommentes életemben. A ház is megér egy misét, azaz pár szót: az ára potom 12 milló dollár (nem is akarok utánaszámolni, mennyi is az forintban) egy üveg és fa csoda, tele képekkel, köztük egy Andy Warhol vászonnal, de a többit meg sem mertem nézni tüzetesebben, annyira meg voltam illetődve. Mégiscsak egy volt világsztár padlóját koptatom.

Előre szóltak, hogy Ryan egy szomorú, mogorva pasas, aki csak úgy lézeng a világban, mióta párja, a Charlie angyal Farrah ( ki ne emlékezne szőke hajzuhatagára) már nem él, egyetlen öröme a Mozart névre hallgató kutyája. Ehhez képest egy szimpatikus, minden külsőségektől mentes, szinte átlagosnak tűnő embert láttam felém sétálni a malibui strandon, ahol a háza áll. Én a színész teraszán vártam, ő pedig a fövenyen baktatott Mozarttal játszva. Idillikus kép volt, háttérben a morajló óceánnal…abszolút festő ecsetjére kívánkozik…de hát azért jöttem, hogy ez a kép a vászonra kerüljön. Persze csak nagyjából, mert én nem tájképeket készítek, hanem az álmaink tájait, jelen esetben kicsit Ryan és az én álmom ötvözését készültem megfesteni. Ryan 70 felett lehet, bár ez nem látszik meg rajta, köszönhetően talán az amerikai plasztikai sebészeknek, de ne rosszmájúskodjak vendéglátómmal, inkább megemlítem, hogy a teraszon még ott lógott egy nagy boxzsák, amit saját elmondása szerint naponta püföl. Na ja, könnyű neki, filmszínészkarrierje előtt bokszolónak készült és fizikumát megőrízte az élet súlya és a rohanó idő ellenére. Egy biztos, nem minden a pénz, nem minden a valamikori csillogás, színésznők sokasága, Studió 54, New York és Hollywood partijai…az ember megöregszik és ha nincs társa, csak egy szomorú öregember válik belőle..aki szinte csak a kutyájával beszélget. Ryannak vannak ugyan gyerekei, de inkább nem mesélem el, mennyire zűrösek. Ezt inkább az Önök képzeletére bízom. Itthon mondtam is Angélának szülei örökbecsű aforizmáját, amit Székelyföld falvaiban szoktak volt mondani az öreg házastársak: Ha egyikünk meghal, én beköltözöm a városba.

Ha már a képzeletnél tartunk, az elmút években párszor már megfestettem egy strandjelenetet (amit persze katalógusomban Ryan is látott) ezt a témát adaptáltam most a malibui környezetbe, a lepedőn egymás mellett ücsörgő szerelmespárral és mellettük rohangáló kutyával vagy gyerekkel. Tekintetük a végtelen óceánba réved és talán már nincsenek is itt, legalábbis lelkileg már biztos. Amíg festettem, Ryan hol nézte, hol eltűnt és egyéb dolgait intézte…a végén csodálkozva, hogy mily hamar elkészültem. Viszont a kép megnyerte tetszését, előkerültek a fényképezőgépek, majd a stábja (mert az is van neki) sűrűn elkezdett minket fotózni. Egymás mellett ültünk, átkarolva a másikat és szélese mosolyogtunk a kamerákba. Ő ezt gondolom mindennap megteszi, nekem viszont  újdonság volt ez a felhajtás. De hát ezért ő a filmsztár én meg egy magyar festő, aki valljuk meg, nem szokott az ilyenhez..

Időm lejárt Malibuban,a nap kezdett lebukni a horizont alá, a különleges helyzet megadatott és éltem vele, azaz helyzeteltem. Boldog voltam, bakancslistámról az egyik tételt kihúzhatom.